Büntetés-végrehajtás

A büntető igazságszolgáltatás az államalapítás óta rendelkezik kutatható írásos dokumentumokkal, hiszen a törvények megjelenése óta létezik a büntetés-végrehajtás. Már Szent István is törvénybe foglalta, hogy aki előírását megszegi, az kerüljön elzárásra. Szent László királyunk ennél már konkrétabban fogalmaz, mert törvényeiben fellelhető a tömlöc, illetve börtön megfogalmazás (incarcerem). Írásbeli emlékek alapján már a XI. századtól beszélhetünk börtönbüntetésről. A középkorban alapvetően a várak és erődítmények tömlöcei szolgáltak börtönként. A későbbi korok törvényhozásának köszönhetően megnőtt az igény az ilyen jellegű létesítmények építésére és fenntartására. A XV-XVI. században már ismerik és alkalmazzák az „örökös börtön” büntetést. Ilyen ítéletet kaptak a Dózsa-féle parasztfelkelésben részt vevő nemesek, papok. Zsigmond király és Ulászló király a hiteles helyi tevékenységben eljáró csalókat, papokat, továbbá a hamisan esküvőket büntette ilyen módon.
Az első magyar joggyűjtemény, mely deklarálta a szabadságvesztés büntetést 1723-ban keletkezett, s egyben ez volt az első magyar törvénygyűjtemény is, a Corpus Juris Hungarici. Egészen az első országos fenyítőház megnyitásáig a vármegyék, a törvényhatósági joggal felruházott városok, a pallosjoggal bíró uradalmak tömlöcei, valamint a katonaság várai és erődítményei szolgáltak a börtönbüntetés végrehajtására. Az első országos jellegű fenyítőház 1772-ben nyitotta meg kapuit Szempczen (ma: Szenc), melynek épületét gróf Esterházy Ferenc ajánlotta fel azzal a feltétellel, hogy az ellátásért és őrzésért minden egyes fogvatartottnak fizetnie kell. A fenyítőház működése 1832-ben szűnt meg, a megnövekedett rabtartási költségekre hivatkozva.