Büntetés-végrehajtás

Az intézetben a katolikus hitüket gyakorló fogvatartottak kérhették a börtönlelkészt, hogy áldja meg zárkájukat és őket is. A Vízkereszt hagyománya adta az esemény kereteit, hiszen egyébként is ebben az időszakban szokás otthonokat és épületeket megszentelni. Ennek jelentőségéről beszélgettünk Zsebe Attila diakónussal és kísértük el őt a zárkaszentelésre.
- Miért áldotta meg ma a zárkákat? Miért éppen most?
- Vízkereszt Jézus megkeresztelkedésének állít emléket. A keresztény hit értelmében a víz minden jónak forrása, ezért tekinthető a szenteltvíz minden áldás forrásának is. Ha elfogadjuk azt, hogy az élet alapfeltétele a víz, akkor érthető meg valójában a szimbolikája. A víznek nagyon sok megjelenési formája van. Gondoljunk bele például a könnycsepp születésébe, abba, hogy ez az érzelmeink kifejeződésének egyik formája, mely a lélekből fakad. Ezért a lélek és a víz szorosan összekapcsolódik. Ma a zárkák és lakóik megszentelését azért végeztem el, mert a liturgián rendszeresen részt vevő fogvatartottak kérték ezt tőlem. Plasztikus hasonlattal élve mondhatnánk, hogy a börtön a gonosz birodalma, de benne a kápolna egy felszentelt tér, ahol a jó uralkodik. A zárkaszenteléssel ennek a  „szentségnek” egy darabját juttathattam el a fogvatartottaknak. A szenteltvízzel a gonosz szellemi lényektől szabadulhatunk meg, mert ezáltal Krisztus Urunk erejét hintjük szét. Hiszem, hogy a fogvatartottaknak ez nagyon fontos és erőt, kapaszkodót ad nekik a büntetésük elviselésében.
- Közel egy éve látja el lelkészi feladatait közöttünk. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott ezalatt? Lát-e itt a falakon belül bármiféle tendenciát azóta, hogy először lépte át a küszöböt?
- Rengeteg tapasztalatra tettem szert és határozottan úgy érzem, hogy a fejlődés előre és felfelé mutató. Fontos azonban, hogy történéseket minden pillanatban a börtönléthez viszonyítsam, de látom, hogy bőven akad itt jóra való törekvés és sokan hűségesek az Istenhez. Amikor arról beszélek nekik, hogy Jézus sorsa bizonyos nézőpontból hasonlít az előzetes fogvatartottak sorsához, akkor azon sokan elgondolkodnak. Jézust a kereszten két lator vette közre és közülük az egyik még aznap üdvözült, ezért furcsa bár, de az első üdvözült tulajdonképpen egy megtért bűnöző volt. Ennek üzenete, hogy soha nem késő Krisztus Urunkhoz fordulni, ő mindenkit meghallgat és ez az üzenet itt a rácsok mögött különösen felerősödik.
Nagyon sokat beszélgetek velük arról, hogy ma már nem létezik intézményes keresztényüldözés a kultúránkban, de helyette a hét főbűn kísértése folyamatosan jelen van életünkben, mert a Sátán és a bukott angyalok nem szeretnek „alulmaradni”. Így folyamatosan azon mesterkednek, hogy befolyásuk alá vonják az embereket.
- Bocsánat a profán kérdésért, de van itt része sikerélményben?
- Világias értelemben itt nem beszélhetünk sikerélményről. Lelkésztársaimmal tesszük a dolgunkat, azaz szolgálunk. Mindenkinek el kell mondanunk, hogy mire számíthat, ha Jézus Urunkat választja és mire akkor, ha más útra lép. Hogy úgy mondjam, nehogy az a vád érjen bennünket, hogy nem szóltunk időben.  
- Érte-e már csalódás idebent?
- Nem. A csalódás nem egyeztethető össze a klerikusi pályával.
- Amikor elkezdte a munkáját, emlékszem, milyen hatalmas érdeklődés vette körül, szinte azonnal. Futótűzként terjedt a híre a fogvatartottak között. Ma azt látom, hogy a kezdeti lelkesedés szemernyit sem csökkent, ugyanúgy „teltházas” liturgiákat tart, mint az elején. Mi ennek a titka, ha van egyáltalán?
- A liturgiák alatt Isten jósága mutatja meg magát, talán az én közvetítésemen keresztül és ez elegendő az érdeklődés fenntartásához.  Látják eddigi életüket, szembesülnek vele és már sokan vágyakoznak a jobbra, egész egyszerűen azt látom, hogy túl akarnak lépni a saját maguk rosszán. De gyakran visszatérő gondolat az is, hogy Isten soha nem gyárt „selejtet”.
- Milyen kérésekkel szoktak Önhöz fordulni? Van olyan, amivel rendszeresen megszólítják?
- A fogvatartottak – és különösen igaz ez az előzetes letartóztatásban lévőkre –  nagyon nehezen viselik el a szeretteiktől való távollétet, féltik az otthon maradottakat és gyakran kérnek imádságot értük, de tárgyalások előtt is megkeresnek hasonló igénnyel. Persze egészen materiális kérésekkel is megtalálnak, tisztasági szerekre, ruházatra, könyvekre, no és persze cigarettára vagy kávéra is szükségük van. Ezeket a kéréseket a Veszprém Főegyházmegyei Katolikus Karitászhoz továbbítom. Nagyon jó az együttműködés velük, sokat segítenek és már eddig is rengeted adományt juttattak el a fogvatartottaknak.
- Az adományok gyűjtése során a hívek, vagy az adományozók tisztában vannak azzal, hogy az általuk felajánlott értékek hova kerülnek? Nem csökken az adakozó kedv, ha megtudják, hogy „börtönlakók” kapják?
- Igen, az adományozók előtt ismert az adományok sorsa. Az egyébként általában anonim adakozókat a Mária Rádión keresztül szólítja meg rendszeresen a Karitász, és az emberek hála az égnek szeretnek adakozni.
- Van-e valami titkos vágya, valami óhajtott cél a munkájával kapcsolatban?
- Hát… Mindannyiunk érdekében azt találnám nagyon hasznosnak, ha valamennyi személy, aki a börtönbe kerül, részt vehetne vagy még inkább kötelező jelleggel vegyen részt egy nem több, mint 8-10 órás hitoktatáson, esetleg ha úgy tetszik tájékoztatón, mert fontosnak tartom, hogy eljusson hozzájuk Krisztus Urunk üzenete. Ezzel esélyt lehetne adni arra, hogy sorsán saját elhatározásból fordítson. Valahogy úgy képzelem ezt, mint amikor valakit kábítószer használat miatt elterelésre küldenek. Az én munkám is tekinthető egyfajta elterelésnek – ami ráadásul működőképes –, még ha nem is intézményes keretek között, törvények által szabályozva történik.