Büntetés-végrehajtás

A Gyűjtőpont hasábjain februárban hirdettünk novellapályázatot. A felhívásra beérkezett huszonnégy irodalmi alkotás közül négy pályaművet díjazott a zsűri.

Gaál Béla, a zsűri elnöke elmondta,hogy valamennyi munkát alaposan „kivesézett” és mindegyikhez írt néhány soros értékelést. A sorrend felállításában természetesen a minőség volt a meghatározó, de alapvető szempontnak számítottak a novella műfaji előírásai és a terjedelmi korlátok.

Az írás nem könnyű műfaj: kreativitást, alkotókészséget, szorgalmat igényel – tette hozzá a négy évtizedes újságírói múlttal büszkélkedő szakember, aki jelenleg a Gyűjtőpont szerkesztője. Köszönetét és gratulációját fejezte ki a résztvevőknek, hiszen mindannyian megérdemlik, megdolgoztak érte.

A zsűri döntése alapján az első díjat Horváth Ferenc Mátyás: Reflektorfény című írása kapta. A második helyen ketten osztoztak: Cauxeiro Roberto: Szeret, nem szeret…, valamint Lőrik Zsolt: Egy szintetikus kannabiokristály naplója című novellájával. Harmadikként Markó Zsolt: Az eltűnt borotvahab izgalmas története című munkáját emelték ki. A díjazottak intézetparancsnoki elismerésben részesülnek, műveiket a Gyűjtőpont közzéteszi.

A nyertes novella itt elolvasható:

Horváth Ferenc Mátyás: Reflektorfény

A fiatal őz megriadva pillantott az úttesten felé közeledő vakító fénysugárra. A félelem kocsonyává változtatta mind a négy lábát, és oly erősen szögezte a földhöz, hogy akkor sem tudott volna megmozdulni, ha egyáltalán próbálkozik. Ám a hirtelen rátörő pánik minden gondolatot kiszorított az agyából, még a hosszú, éles kürtszót sem hallotta, aminek kíséretében végzete száguldott felé négy keréken...
Ugyanezen nap reggelén egy magas, kissé már kopaszodó fekete hajú, kék farmerbe, kockás ingbe és barna bőrdzsekibe öltözött férfi lépett be lábán sárgás barna, könnyű bakanccsal a „Lantern Light August” fénytechnikai cég budapesti kirendeltségének üvegajtaján. Szolidan, szinte szégyenlősen mosolyogva. A tavaszi napfény lágy melegséggel cirógatott, a virágok már árasztották bódító illatukat és a szélcsendben áthallatszott a város morajlásán a madarak éneke; így a férfi (hívjuk Kovács Pálnak) arcán ülő félmosoly nem botránkoztatott meg senkit a kora hétfői időpont ellenére sem. Az átlátszó ajtó halk szisszenéssel csukódott be mögötte az egyszerű előcsarnokban, amit fémmel futtatott fehér szín uralt minimalista dizájnnal: egy hosszú, széles pult, mögötte a kötelező recepciós kisasszonnyal. Néhány műtuja a falak mellett és a hátsó falon négy felirat nélküli ajtó. Kovács szóba elegyedett a fiatal, szőke, fehér blúzt szürke kosztümmel viselő csinos, de mégsem világszép lánnyal. Szűk öt perc alatt letudva a kötelező köröket: család/mi volt hétvégén? A rövid simogató csevej után Pál az egyik ajtó felé vette az irányt, ami mögött a lépcsőház rejtőzött, és felment a kétszintes épület emeletére, az irodájába. Semmitmondó, ezerszer megfigyelt, de eddig soha nem tudatosult apróságok pörögtek az agyában, ahogy idegenként nézett körül, hiszen az épület átadása óta nem járt itt. A vállalatvezető területi értékesítőjeként cégről cégre, állami szervezetről minisztériumra járt, akár egy házaló ügynök. Az informatika korában a nagy üzletek úgyis okos telefonon, tableten vagy laptopon köttetnek. Papírmunka helyett pedig csak elküldte az eredményeket a cég szervereire. Most mégis itt volt, és rácsodálkozott üres íróasztalára és az utca túl oldalán álló, háború előtti bérházig terjedő kilátásra. Mert szüksége volt egy nyugodt helyre, ahol végiggondolhatja a hétvége történéseit. Bőrdzsekije belső zsebéből kiemelte kézikönyv méretű mobilját (bár ezerszer elhatározta már, hogy máshol fogja tartani, annyiszor olvasta a szívre gyakorolt egészség romboló hatásait, de hova máshova tehetné? Máshol – például a nadrágzsebben – még nagyobb kárt okozhat, és mielőtt megvetően az asztalra dobta, bekapcsolta rajta a repülőgép üzemmódot.
A problémák a pénteki ebéd után kezdődtek, amikor ugyanez a telefon csörögni kezdett. Pál közvetlen főnöke, az országos igazgató magához kérette, azonnali hatállyal. A kézfogás után rá is tért a tárgyra:  „Reflektorfénybe kerültél.” - ez volt a bevezető a keserédes mondanivalóhoz, mely szerint a cég kivonul Magyarországról, felszámolja minden itteni érdekeltségét és teszi mindezt egy hónapon belül. Viszont Kovács úr olyan kiemelkedően jó munkát végzett, hogy felajánlanak neki egy vezetőségi állást a cég anyaországában – Ausztráliában. Öt napon belül várnak választ.
Öt rövidke nap meghozni élete talán legfontosabb döntését: elindulni egy új világba, az ismeretlenbe, távol mindattól amit már megszokott, vagy maradni ott, ahol már mindent ismer – munka, megélhetés nélkül. Abban az első pillanattól kezdve biztos volt, hogy nem egyedül fog határozni, hisz várja otthon kisfia, kislánya és gyermekeinek anyja, akik számára ő jelenti a mindennapi kenyeret. Legalábbis, akkor még ezt hitte.
Amikor hazaért, az évszakhoz képest váratlan hideg fogadta. Nem is a bőrén vagy a húsában érezte, mint inkább a szívében. A lurkók sehol, csak a feleségét találta, akiről viszont kiderült, hogy ő a hűvös forrása. Mert szinte leforrázásként hatott, ami következett: a nő közölte, hogy beadja a válópert. Indoknak elég volt kettő: az asszonynak már van valaki más (valami bankár, bérszámfejtő vagy befektetési tanácsadó, ez nem igazán jutott el a férfi tudatáig), és túl sokadjára telt be a pohár Pali külön útjaival, csavargásaival, eltévedéseivel. A legrosszabbra csak ezután döbbent rá, mert az elhagyás ténye nem viselte meg. Tényleg volt neki valaki más, sőt, néha mások; de ami jég-kézzel megszorította remegő lelkét, az minden apa rémálma: gyermek elhelyezési per Ausztráliából, vagy állástalanként. Mert az, hogy a nő bosszúra vágyik, és mindent vinni akar, amit ő szeret, az világos volt az első hangtól kezdve, ami az asszony száját elhagyta. De erre utalt a testtartása és öles szikrákat hányó tekintete is. Pedig milyen szerelmesen tudtak nézni azok a méregzöld szemek ezelőtt öt-hat évvel... Ám most pusztítóbbak voltak egy tíz kilotonnás atombombánál.
Pali elveszve állt. Tökéletesnek hitt élete két röpke óra alatt apró szilánkokra tört szét, és ő próbált köztük találni egy épebb darabot. Harminc perc céltalan autózás során kezdte csak kedvezőbb fényben látni a helyzetet. Hisz még mindig ott a szeretője, és most, hogy végre kikecmergett a gazdasági válságból, könnyen talál majd új munkát. Persze az elején talán még rá fog kényszerülni, hogy trógerkedjen és talán rászorul barátnője támogatására, aki feleségével (ex! – emlékeztette magát gondolatban) ellentétben dolgozik. Persze a gyerekek megszenvedik majd a jogi huzavonát, de ez az a mese lesz, ahol a hős apa győzedelmeskedik.
Negyven perc autózás után majdhogynem boldog és elégedett volt. Csak másfél óra kellett hozzá, hogy végleg kihúzzák lába alól a talajt. Az a fiatal, csinos, kulturált és értelmes lány, akit két évvel ezelőtt (közvetlen Pali lányának születése előtt), még egyetemista korában ismert meg, aki most egy friss és feltörekvő hazai vállalkozásnál dolgozik, egyedül fizetve belvárosi albérletet, megélhetése és a diákhitelt – ez a nő végighallgatta, majd kerek-perec kiadta az útját. Ez a megszeppent kis közgáz hallgató, aki olyan szép nagy barna boci szemekkel csüngött Pali minden szaván, szépen felnőtt. Egy öntudatos karrieristává, aki lefele tapos, oldalra könyököl, és felfele nyal, hogy egyszer előrébb és előrébb jusson, és akinek egyre terhesebbé vált a negyvenes éveihez közeledő férfi. A szerelem, illetve amit annak hitt, már rég elkopott, csak azért odázta eddig a döntést, mert randizgatni nincs ideje, viszont szükségletei ugyebár neki is vannak. Most azonban, hogy a kapcsolat jó oldalát szinte elsöpörte a rossz, nem habozott tovább, és a mellkasából vulkánként kitört stressz válogatott szitkokat és ócsárlásokat mondatott vele, amelyek némelyike a becsületsértés büntetőjogi kategóriáját is kimerítette. Még azt sem bánta, hogy szavaival úgy felhúzta az amúgy is ideges férfit, hogy az visszakézből szájon vágta. Még Pali elviharzása után is szivárgott orrából a vér.
A férfi számára pokollá változott a napfényes péntek délután. Megfosztva mindentől csak céltalanul bolyongott a naplementével a városban, amit világ életében a sajátjának érzett, de most mintha kivetette volna magából. Fülében vízhangzott (ex)szeretőjének legfájóbb kirohanása – „egy ócska kis lámpaügynök, akinek még reflektorfény mellett sem sikerülne célba találnia az ágyban”.  Körülnézett és a házak ablakai mind rajta kacagtak. Ahhoz nyúlt, amitől vissza remélte kapni önbecsülését: piához és még több piához.
A péntek estéről és a szombatról egyáltalán nincs emléke. A vasárnap egy ócska motelszobában telt másnaposan, rosszullétekkel tarkítva; az önsajnálat nyúlós-ragadós mocsarában elmerülve. Hétfő reggel meg már hazudoznia kellett kolléganőjének – még jó, hogy nem vette észre, hogy ugyanaz a ruha van rajta, mint pénteken...,vagy csak nem tette szóvá!
Mire asztalánál ülve végigpörgette fejben a történteket, egyre vonzóbb lehetőségnek tűnt Ausztrália. Sőt – bár gyermekei miatt a szíve szakadt belé – az egyetlen lehetőségnek. A kényszerszülte döntés így végül megszületett, elmosva minden mardosó kételyt és lassító tépelődést. A férfi, aki az elmúlt hetvenkét órában kevésszer érezte magát annak, végre visszatért ahhoz az énjéhez, ami belső tüzétől hajtva egy utolsó aktatologatóból területi igazgatói szintig küzdötte fel magát. Fájtak még a lelki sebek, amiket az általa szeretett nők ejtettek, de pont ez a tompa sajgás volt hirtelen felpörgő motorjának benzine. Innentől nem volt megállás: egyeztetés a Sydney-i vezetéssel, majd útlevél, vízum, repülőjegy. Egy gyors ebéd, egy még gyorsabb étteremben, poggyász vásárlás és jogi képviselő megbízása a váló- és gyermekelhelyezési perhez. Úgyis beidézik skype-on, ha kell. Az utolsó dolog, ami még Magyarországra kötötte, estére maradt: elbúcsúzni Dorogon élő édesanyjától és édesapjától. Vezetés közben az utat figyelte és a rádióból szóló zene is szétoszlatta gondolatfoszlányait, de mikor a piliscsabai Agip kútnál megállt tankolni, csak előbukkant tudatalattijából, hogy ő most úgy menekül, mint ha erdőtűz elől futna...
A szüleivel való beszélgetés volt hosszú idő óta az első normális emberi kapcsolata. Picit helyre is jött tőle a lelki világa, csak a mélyén visszhangzott némi bűntudat. Tőlük visszafelé a tízes út éjjel tizenegyhez képest igencsak „beállva” fogadta, és a rádió be is olvasta az okot: baleset a pilisszentiváni elágazásnál. A szokásos Palit űzte a vére, és úgy döntött, nem áll a dugóban, inkább kerül Tinnye felé.

Amikor meglátta az őzet, már késő volt. A bamba állat, amire kisfia egyből ráakasztotta volna a Bambi nevet, csak állt, meg sem próbálva tenni bármit is azért, hogy megmentse mindkettejük életét. Kétségbeesve taposott a fékre, talpával belepasszírozva a pedált az autó alvázába. Ez sem segített – fékcsikorgás közepette félrerántotta a kormányt. Egy hatalmas csattanással az útszéli árokban landolt, eszméletét, mint tünékeny mécses-lángot fújta el a kirobbanó légzsák. Már nem láthatta, hogy „Bambi” végre magához tért és visszaszaladt a fák közé...
Pali tudatában hosszú ideig csak üres, fehér fény honolt, hol gyengébben, hol erősebben, mintha egy rendőrségi helikopter reflektora pásztázna körülötte. Aztán ez megszűnt, és a helyére érkező sötétségben halk, de erősödő beszédfoszlányok jutottak el hozzá. Nagy erőlködés árán kinyitotta a szemét. „Apa! Apa! Végre magadhoz tértél! Baleseted volt, hosszú ideig kómában voltál, már senki sem hitt abban, hogy felébredsz, csak én. De most már minden rendben lesz! Várj, ne csinálj semmit, szólok az orvosnak!”
Pali riadtan és értetlenül nézett a kórteremből kiszaladó huszonéves hölgy után.